Kb egy éve szakítottunk Billel… 2 évig voltunk együtt, mikor beindult a TH, akkor jöttek a bajok. Nem tudom eldönteni, hogy kihevertem-e már, mert valami mindig elbizonytalanít… Szép volt. De most mennem kell mert csengetnek.

-Szia Letty! Jössz moziba?-kérdezte a barátnőm Mary.

-Helló! Mehetünk, de készülj fel, mert eléggé nyűgös vagyok-válaszoltam.

-Az Isten szerelmére! Felejtsd már el végre! Amúgy nem értem mit rágod magad rajta, mert te vetettél véget a kapcsolatnak…-nyavajgott a barátném útközben. Végül is igaza van. Most Magyarországon nyaralunk, de 2 nap múlva megyünk vissza Brandenburgba. Őszintén szólva semmi kedvem. Ráadásul jön az a rohadt gimi is. Elérkezett az uccsó nap. Reggel felültünk Maryvel a repülőre és hazaszálltunk. A reptéren óriási plakátok hirdették a Tokio Hotel Schrei turné utolsó koncert időpontját. Mary nagyon odavolt a zenéjükért, ezért már előre tudtam,hogy mi következik.

-Jaj Letty! Csak most az egyszer!!! Egész nyáron egy koncira sem mentünk el csak miattad! Ne legyél ilyen önző!-igaza volt mint mindig. Végül beadtam a derekam és megvettük a jegyeket a holnap esti koncertre. Mary minden áron az első sorban akart csápolni, hát oda kellett bejutnunk. Mielőtt felléptek a fiúk a színpadra vadul kezdett kalapálni a szívem és kavargott a gyomrom. Épp meg akartam fordulni, hogy visszamenjek, de ekkor elkezdett üvölteni a zene és Bill jelent meg a színpadon. Azt hittem ott esek össze. Kurva jól nézett ki és fülig ért a szája. Mindenki elkezdett ugrálni, én meg ott álltam az 1. sorban mozdulatlanul-dehogy vagyok túl rajta! Még mindig szeretem! Nem nem nem nem!!!!!!-gondoltam magamban. Lehajtottam a fejem és már a sírógörcs kerülgetett, mikor megszólalt Bill és a következőt mondta.

-A következő számot nem árulom el hogy kinek énekelem, de ő tudni fogja. Ich bin nich’ ich!!!!-a kedvenc dalom!!! És nekem énekli! Tudja, hogy itt vagyok!!! Most már tényleg nem bírtam ki, elkezdtem bőgni. Bill egyenesen a szemembe nézve énekelt. Látta, hogy sírok és azt is, hogy elrohanok. Ott hagytam Mary-t és a mosdóba indultam. Bezárkóztam egy wc-be és zokogtam. Előjöttek a régi emlékek, az együtt töltött percek, a sok baromkodás és megannyi csók… Már kb egy órája bőgtem, mikor végre kimentem és megmostam az arcomat. Nem segített sokat, mert a szemeim 3szorosára dagadtak az eredeti méretüknek. Kimentem a folyosóra ami hulla sötét volt, de annyira, hogy még az orromig sem láttam el. Elindultam balra és egy kis idő múlva megláttam egy parányi fénycsóvát. Lendületet vettem és teljes erőből nekimentem valaminek. Vagy inkább valakinek. A lényeg, hogy nagyot puffantunk a padlón.

-Hú, bocs, nincs semmi bajod? Nem akartam, csak marha sötét van…-és segítettem felállni az idegennek.

-Nincs semmi bajom, azaz van, de belül…-nagyon ismerős volt a hang, azt gondoltam, hogy csak begolyóztam.

-Ezt hogy érted?-kérdztem.

-Áh… hagyjuk! Hosszú és bonyolult. Megaztán nem értenéd…-mondta a srác elcsukló hangon.

-Mondd csak, bennem megbízhatsz! Végül is, azt sem tudom ki vagy.

-Igaz. Nos a szenvedésem oka egy lány, akit elveszítettem, de még mindig teljes szívemből imádom és nagyon hiányzik. De ami még rosszabb, hogy ma láttam és az emlékek életre keltek bennem. Nem tudom elfelejteni.-abban a pillanatban rájöttem, hogy miért olyan ismerős ez a hang. Bill kezébe csúsztattam az enyémet, úgy mint régen és akkor már ő is tudta. Megcsókolt és a könnyeim az ő arcára potyogtak. Hosszú ideig öleltük egymást a sötét folyosón, végül Tom világított ránk egy zseblámpával.

-Jaj srácok elromlottak ezek a kibaszott reflektorok. Hát nem tök gáz? Helló Letty! Jó újra együtt látni titeket. De mi lett a szemeiddel? Valaki benyomott?-röhögött Tom. Mindig is ilyen paraszt volt.

-Fogd már be hülyegyerek!-boxolt Bill Tom lábába.

-Oké oké! Vettem az adást! Lépek skacok! Csá-és Tom épp indult volna, mikor Mary ugrott a nykába és egy hatalmas puszit adott neki. Mindig is olyanok voltam mint a testvérek. Jóban rosszban együtt. Néha néha smároltak, de semmi több (legalább is amiről én tudok). Mikor Mary meglátta, hogy Bill karjai között ülök a padlón ezt mondta.

-Na végre! Már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a szenvedésnek! Üdv újra a fedélzeten Bill!-mosolygott Mary és Tommal együtt elmentek valahová. Bill felsegített és mi is elmentünk sétálni. Átbeszéltük a dolgokat, tisztáztuk a félreértéseket és végül tiszta lappal kezdtünk mindent. Mivel a koncert Magdeburgban volt és már az uccsó metró is elment Brandenburgba, Billnél aludtam. Pont mint régen. Egész éjszaka beszélgettünk és reggel egymás karjai között ébredtünk. Tom felhívta Billt, hogy nála van Mary és esze ágában sincs hazaengedni, mert hulla jól elvannak.

-Képzelem…-mondtam Billnek miután letette a telefont-nem is tudom mit csináltak éjszaka…

-Amit mi nem-mosolygott Bill.

-Ezt vegyem célzásnak Herr Kaulitz?-és elkezdtem csikizni, mert attól mindig olyan édesen nevet. Sokat hülyültünk, romantikáztunk, egy csomó filmet megnéztünk. Már tudom mi hiányzott az életemből egy éven keresztül. Bill. Akivel átéltem a legcsodálatosabb dolgokat, akivel mindent együtt csináltunk, aki megvigasztalt, ha szomorú voltam, aki csak egy csókot adott, ha valami butaságot tettem. Ő volt Bill, az én életem csodája. Aki nélkül a levegő is tömény füst. És most újra együtt vagyunk. Örökké együtt…