Tarol a banda a koncertkörúton

Schrei 05- így a Tokio Hotel első nagy turnéját, mely során már nemcsak Németországban, hanem Ausztriában és Svájcban is fellépnek. A négy fiatal rocker azon munkálkodott, hogy a koncertsorozat alatt megőrjítsék a rajongókat. Úgy tűnik, jól végezték a dolgukat, mert olyan tömeghisztériát váltottak ki, amit eddig német nyelvű területeken talán csak a Beatlesnek és a Rolling Stonesnak sikerült.

2005 decemberében 50 000 rajongó töltötte me a koncerttermet, hogy élőben láthassa a fiúkat. Akkora volt a siker, hogy februárban Schrei 06 néven ráadásturnét kellett szervezni. Úgy tűnik, a döntés pénzügyileg is megalapozott volt, mert a nézők száma átlépte a bűvös kétszázezres határt is. Ez egészen rendkívüli olyan zenekar esetében, akik még csak most tűntek fel a rock-cirkusz porondján. Alex Richter, a koncertsorozatot szervező cég vezetője elmondta a könyv szerzőinek: „Ha olyan zenekaréhoz hasonlítjuk a sikerüket, mint a Fantastischen Vier, akik Németországban nagyon népszerűek, és 175 000-es koncerteket adnak, akkor is különlegesnek számit a Tokio Hotel teljesítménye. Nem szabad elfelejteni, hogy az előbbiek albumai már 15 éve a boltokban vannak! Tudtommal első koncertsorozatán még egyetlen még egyetlen zenekar sem ért el ekkora sikert. Még soha nem tapasztaltam ekkora tolongást a jegyeladásnál, pedig már több mint egy évtizede ezzel foglalkozom.”

De nemcsak a jegyeladás mértéke rendkívüli, hanem a lelkesedés hevessége is, amivel a rajongók a 2005-ös koncertsorozatot fogadták. A Stern magazin újságírója, Andrea Ritter is megerősítette, hogy ilyen gyors sikert ezelőtt egyetlen német banda sem ért el. Így ír a koncertsorozatról: „Nem is választhattak volna találóbb nevet a turnésorozatnak (Schrei= sikoly, kiáltás) Lányok ezrei ordítozzák végig a fellépéseiket az önkívület határára sodródva, bárhol jelenjenek is meg.”

A lányok életkora 9-től a 17 évesig változik, és 90 százalékuk teljesen kikapcsol, amint megjelennek a srácok a színpadon. Kedvenceik nevét sikoltozzák, amíg csak el nem megy a hangjuk. A nagy kiabálás közben a lányok néha elfelejtenek levegőt venni, és végül aléltan kötnek ki a padlón. Mindenhonnan a négy srác neve hallatszik kaotikus egyveleget alkotva. Azért legjobban mégis Bill neve hallatszik. A Süddeutsche Zeitung szerkesztője, Tanja Rest szerint a frontember előnyben van, hiszen egyik nevet sem lehet olyan jók sikítozni, mint az övét. Próbálja ki mindenki nyugodtan! Az, hogy Biiiill, sokkal jobban hallható, mint a többiek nevei.

A lányok többsége szerelmes valamelyik zenészbe, ez néha nehézséget is okoz. A legtöbb koncertlátogató nőnemű, és mindegyikük az első sorba szeretne jutni, hogy valahogy közel férkőzhessen rajongása tárgyához. A színpad előtt biztonsági emberek védik a felállított kordont. Ők sokat tudnának mesélni, milyen sérüléseket és lila foltokat szereznek a lányok a tolongásban.

A csajokat ez sem riasztja vissza, hogy a koncert előtt órákat kell sorban állni. A kemény rajongói magon nem fog ki a kígyózó sor. Szívesen várakoznak, hogy ott lehessenek az elsők között, mikor kinyílik a kapu. Így lehet csak esélyük, hogy jó helyük legyen a színpad közelében. Sokan se nem esznek, se nem isznak, nehogy a mosdóba kelljen menniük. Ezzel persze növelik annak az esélyét, hogy elájulnak a nagy tolongásban, de őket ez sem tántoríthatja el. Ápolók, és orvosok serege vigyáz a segítségre, szorulókra a kerítésen belül és kívül egyaránt. Főként leesett vércukorszint, kiszáradás vagy gyengeség miatt szorulnak ápolásra a rajongók.

A legelvakultabbak néha óriási kitartásról tesznek tanúbizonyságot. A 2005. december 5-i, berlini Columbia-Halléban adott koncert előtt néhány lány így nyilatkozott: „Már tíz órája állunk itt. De kívülről tudjuk a Tokio Hotel dalszövegeit, és ezeket énekelve gyorsabban telik az idő.”

A dalokat nem csak várakozás közben éneklik a nézők, hanem a koncert alatt is a fiúkkal dalolnak. Ezzel melegen is tartják magukat, amire a 2005-ös téli turnésorozat idején szükség is volt. Röpködtek a mínuszok, ám a lányok miniszoknyában, pólóban és rövid, vékony kabátkákban jelentek meg. Naná, hiszen egy vastag télikabátot aligha lehet szexinek nevezni. A megfázást megelőzendő a szervezők takarókat és rengeteg forró teát osztottak szét.

A szülők-nem teljesen alaptalanul- féltik a gyerekeiket a megázástól, a berekedéstől, a halláskárosodástól vagy az „összepréselődéstől”. Egyesek el is kísérik csemetéiket a koncertekre, és ahelyett, hogy megbotránkoznának, vagy unatkoznának, a lelkesedés sokszor rájuk is átragad. És néha igazán jól jön, ha egy önfeláldozó apuka vállán ülve szabad kilátás nyílik a színpadra. Az is megesik azonban, hogy a szülök kabátokkal teleaggatva a kerítésen kívül rekednek. Klaus Fiehe újságíró az Eins Live-ban a münsteri koncertről tudósítva írja: „Itt állnak az apák és az anyák kabátokkal beborítva. A gyerekek nem is találhattak volna ennél jobb ruhatárat maguknak.”

De nem mindig fogadják a fiatalok lelkesen a díszkíséretet. A VIVA televízió berlini koncertről szóló összeállításában a következő jelenet volt látható: felbukkan egy sorban álló lány édesanyja, és lelkesen újságolja, hogy sikerült jegyet szereznie, és hozzáteszi, úgy döntött, akkor már magának is vesz egyet. Ez utóbbit meghallva a lányának és a barátnőjének a lelkesedése egyből mérséklődik. Az ováció helyett csak fintorgás a mama jutalma. A barátnő hangot is ad nemtetszésének:

„Klassz! Most anyáddal mehetünk a koncertre!”

És mi a helyzet a négy ifjú szupersztár szüleivel? Nos, ők sem maradnak el aggodalom terén a többiektől. Félnek, hogy a rajongók esetleg kárt tesznek bálvánnyá vált csemetéikben. Kezdetben a szervezők sem számítottak ekkora sikerre. Eleinte összesen 2000 nézőt vártak a hallei koncertre, azonban hamarosan kiderült, mekkorát tévedtek. Néhány nap múlva az eladott jegyek száma már öt- és hétezer között mozgott. De a koncert napjára ez a szám már 13 000 volt és így megtelt a koncertcsarnok. Ezért az első fellépés alkalmával nem is foganatosítottak túl szigorú biztonsági intézkedéseket. Nem volt még kordon, ami a rajongók viharos rohamától védte volna a srácokat. Meglátva a hatalmas érdeklődést, egy apró korlátot vontak a színpad köré. Ez azonban nem sokáig állt ellen a rohamnak. A szervezők levonták a következtetést, és a további fellépések során már sokkal körültekintőbbek voltak.

Tom így emlékszik vissza a kezdetekre a Planet magazinnak adott interjújában: „Óriási csarnokban léptünk fel Berlinben, ahol rajongók ezrei vártak ránk. Nagyon felemelő érzés volt.” Gustav így beszél erről egy e-mail interjúban: „Korábban csak egészen kicsi színpadokon léptünk fel, így Berlinben egy egészen új szituáció előtt álltunk. Az érzést nem is tudom szavakba foglalni. De ha muszáj jelzőt találnom rá, akkor talán a csodálatos közelíti meg leginkább.”

A koncertkörúttal megváltozott a fantasztikus négyes élete. Már nem voltak egyszerűen csak Bill, Tom, Gustav és Georg, akik suli mellett hobbiból zenélgetnek. Profi rockzenészekké váltak, akik saját univerzumot építettek fel Tokio Hotel néven. Egy olyan világot, ahol a zenélésen kívül nem nagyon maradt hely más számára. Tom így beszélt erről ősszel a Giga tv-ben: „A magánéletünk a turnébuszban zajlik. Itt készítjük el a házi feladatot, tanulunk a vizsgákra, és itt beszéljük meg egymással a problémáinkat is. Csak néha engedhetünk meg magunknak néhány órát a buszon kívül.”

Már nagyon jól kiismerték egymást, és kifejlesztettek maguknak egy sajátos nyelvezetet, melyet maguk között „Tokio-Japán”-nak neveznek. Időnként úgy beszélgetnek, hogy aki véletlenül meghallja, valószínűleg egy kukkot sem ért belőle. A német Bravó közölt ehhez a nyelvezethez egy kódkulcsot.

Az utazás a fellépések helyszínére mindig kedélyesen telik. Legtöbbször a következő koncertre készülnek fel menet közben. Mára már kialakult a mindennapi rutin a turnék alatt, és szerencsére a fiúk között sincs semmiféle súrlódás. Tom így beszél a koncertkörútról: „Legtöbbször két egymást követő napon lépünk fel, azután beiktatunk egy pihenőnapot, hogy kiengedjünk és feltöltődjünk. Majd ismét két fellépőnap következik. A koncertek napján korán kelünk, próbálunk, adunk néhány interjút, este fellépünk, utána szállodában alszunk. Reggel pedig indulunk a következő városban. Ez az életmód sokszor nagyon stresszes, de amikor este a színpadon állunk, és hallgatjuk a tapsot, elfelejtünk minden megpróbáltatást.”

Sok együttesről tudható, hogy fellépés előtt több órát töltenek az öltözőjükben, és a külsejükön munkálkodnak. A Tokio Hotelnek erre nincs szüksége. A négy srác külseje éppen olyan a hétköznapokban, mint a színpadon. Többre tartják az egyéniséget, mint a stylistok munkáját.

Andrea Ritter, a Stern magazin munkatársa így ír erről: „Egy magdeburgi koncert előtt hat órával láttam Billt, és éppen úgy nézett ki, mint később a színpadon. Motoros bőrdzseki, lógó farmer, fekete körömlakk, fekete tussal körberajzolt szem és kifestett szempilla. Mint egy gótikus angyal. Bámulatos!”

És hogy állnak a fiúk a lámpalázzal? Tom két órával egy berlini koncert előtt így ecsetelte a lelkiállapotát: „még nem vagyok ideges, de hamarosan kitör rajtam a lámpaláz. Elkezdek izegni–mozogni, és kersztül-kasul fogok mászkálni a környéken. Sokat iszom, és járkálok a mosdóba. Ezen a többiek sem tudnak segíteni, inkább még jobban felhúzzuk egymást. Minden fellépés előtt izgulok, és szerintem ez már soha nem is fog változni.”

Amint a fiúk megjelennek a színpadon, a nézők szabadjára engedik az érzéseiket. De hogy érzik koncert közben a srácok? A Leb die Sekunnde (Élj a pillanatnak) című DVD-jükön a következők hangzanak el:

Georg: „A közönség az éneklésével nagyon tud lelkesíteni. Sokkal játszom ezáltal.”

Tom: „Az élő fellépéseken sokkal jobban fel tudok pörögni, mit a stúdióban.”

Bill egy későbbi interjúban így beszélt erről: „Amikor kiállok a színpadra, óriási lökést kapok a közönség ordításától. Ezután már azt sem tudom, mit csinálok, mit beszélek vagy mi történik velem. Eggyé válok a zenével.” Tom még annyit tett hozzá: „Olyan ez mintha álmodna az ember. Nagyon élvezem!”

A négy gyakorlott srác mindig gondoskodik róla, hogy a koncertek bővelkedjenek az emlékezetes pillanatokban. Nem csoda, hiszen van már gyakorlatuk az élő fellépésekben. Mire a Schrei 05 koncertkörútra sor került, már négy éve léptek fel együtt egyre nagyobb publikum előtt. Tom így emlékszik vissza a fellépéssorozatra: „A volt a legjobb, amikor Magdeburgban 75 000 ember előtt játszottunk. Az előadás szabadtéren zajlott, és nagyon jól esett, hogy ennyien eljöttek.”

Nem kérdés: a Tokio Hotel felülmúlhatatlan. A zenéjük életre kel a színpadon, és azt akarják, hogy ezt a rajongók is érezzék.